a mosolyt

A mosolyt ne egye meg a moly,
huhogja arcunkra bölcs bagoly.

Teljen fel csendünk nevetéssel,
lelkünk elboronált vetéssel.

Az őszi ködöt szitálja meg a fény,
gyümölcs-osztó reményeink ölén.

Őszi falevelek színes esőjében,
hozza el hitünk a lehetőségben.

Hozza el akkor is ha nem látjuk
ne bántsa szemünk a hiányuk.

...harmatcsepp...

Harmatcsepp a fű élén,
táplálja a levegős eget,
miközben a nap fényén
párás sóhajjal felelget

az elfelejtett gondolat
és az eltitkolt mondat.
Mondd hová rejtheted
magad elől is az eget,

ha harmatozó hajnalod
lélek-tükreiben hallod
hogyan száll el álmod?
Talán ezt is kitalálod?

Dávid Ferenc emlékére

A tudat, hogy itt éltél erőt ad.
Kihűlt arcodra vetjük árnyékunkat ?
Ó, ki már nekünk nem adhatsz választ,
Szárnyaló lelked köztünk megtalálhasd.

Kérdezzük a csendet, kérdezzük szavad.
Ki segít, ha a válasz minket meghalad ?
Kérdezzük tagadón, kérdezzük hitvallón,
kérdezünk, önmagunk megvigasztalón ?

A tudat, hogy itt éltél nekünk erőt ad.
Arcunkon érett meg a bizalom. Biztat!
Hites értelmed jó reménybe öltöztet,
börtönös napjaid nem hiába' töltötted!

Több évszázad után itt vagyunk látod:
bennünk él tovább gyönyörű világod.
Örökösei vagyunk a hit ajándékának,
mint széttört tükör élő árnyékának.

Ha árnyékot vetne arcodra a fény,
szerető szívünk élő harangnyelvén,
mi unitáriusok valljuk egymásnak:
hívei vagyunk a jövőnek s a mának.

Amíg emléked őrizhetjük ébren,
mint feltéphetetlen viasz-pecsétet,
addig otthonunk nekünk az egyház:
Mohácsos évek után az ezerötszáz
hatvannyolcas lélek-poggyász .

Nyugodjál békében püspök-apostolunk.
Van idő, mikor melletted raboskodunk,
de hisszük, felvirrad a hit szép hajnalán:
nem hiába élünk s te haltál meg hajdanán.

Esik az eső , vagy ...

Esik az eső vagy ha hull a hó,
egednek szemében lélek-takaró,
betakarja szemed és jobban látsz,
melengeti arcod szívét e lét-palást.

Rád borul a hideg bánatos szél,
megszépíti szép szíved a tél.
Ne szomorkodj tehát e Földön,
hisz áldását a jónak öröklöd.

Legyen benned bár bánatos hang,
léted palástja alatt majd felolvad
szép egednek szemében a téli hó
s akkor is mond: élni csuda jó!

Advent - Ézsa. 59,11 - Zsolt. 33,20-22 - Gal.5,5 -

Medvék morognak, galambok nyögdécselnek,
Messze tornyok szép visszhangján énekelnek.

Várakozásra - lelkünk hangolni igyekszünk,
Egy-egy halk hangot magunk is elejtünk.

Arcunkon rejtett árnyat vet a várakozás .
Tudjuk - nem hiába árnyékol a ragyogás.

Ahol árnyék van, ott fénynek is lennie kell,
Engedd, árnyékolja be arcod, ne keveselld
Fény-kereső reménységed élhető vágyát.
Édesebb a világosság, mint valaha várnád.

Medvék morogtak, galambok nyögdécseltek,
Visszhangos árnyaid dallamán térdeltek.
Arcod a fény tornya - hangod az igazság,
szemed sarkából nő ki a karácsonyfa-ág.

Adventi jeges harmaton

Szavadba hantolt harmatod,
jeges lehelete az éjnek,
felhőt hiába ölelne karod,
benned él a messzeséged.

Szavadra hajlott hangolód,
ott keresi az alaphangot.
Havas-lilás adventi takaród,
és toronytalan a harangod.

Szavadra horgolt hajnalod
felhőjén, szárnyas angyalok,
várják őszinte imádságaid,
leseprik válladról árnyaid.

Szavadba hajtott bánatod,
rejtsd el e harmatos éjben.
Havas szíved messzeségében,
angyalok énekét várhatod.

Húsz év múlva

Mint a völgyek mélyén  a kő,
Minek nem árt se víz se hő,
Csöndes szívem Tőled nem fél
Nem szánná  újra, ha elmennél.

Körülöttem csiga-orgiák
nyálazzák fényesre a füvet,
fülembe suttogott szent áriák
simogatják ránk emlékeiket.

De néha csel-szőtt éjszakán
elálmélkodva hegedül
a múlt megrepedt süket talány,
s megdobban bennem a legbelül.

És ekkor már karom lendül
mint bantu dobok eleven
völgyek öröm taván belül
ölelő sóhaj ha megjelen.